Ez az egyik kedvenc történetem. Majdnem az összes könyv elfogyott belőle, ezért, akár olvastad, akár nem, mutatok belőle most egy részletet:
Fejős Éva
Csak egy tánc
(részlet a regényből)
– Mindent el kell mondania az első találkozástól kezdve. Csak így tudok segíteni.
– Miért érdekli ilyen részletesen?
– Mert az egész történetüket ismernem kell.
– Mit segíthet? A lényeget tudja.
– A lényeg a részletekben rejtőzik, és ki kell bogoznom. Még mielőtt valaki más kezdi kibogozni, és talán helytelen következtetésekre jut.
– Mit mesélhetnék egy találkozásról?
– Mindkettejüknek mesélnie kell. Blankát majd a kolléganőm kérdezi.
– De hát az első alkalommal már mindent elmondtunk.
– Nem mondtak el semmit. Csak azt mesélték, amit publikusnak tartanak, amiről esetleg úgy tartják, hogy mások is megtudhatják most már.
– Azon kívül nincs semmi. Mit lehet mondani egy szerelemről?
– Ó, sok mindent. Ezért fogunk most beszélgetni. Részletesen.
– És mi köze ennek a… dologhoz?
– Ugye nem kérdezi komolyan?
– …
– Ha nem akar együttműködni, akkor keressen valaki mást. Én nem azért vagyok, hogy szórakozzam. Az ügyvédje kért fel minket, akivel mindig szorosan együttműködünk.
– Igen, de egy férfinak… érti… nehéz az érzelmeiről beszélnie.
– Hogyne érteném. De nem egy bulvárlapnak kell mesélnie, hanem, vegye úgy, az ügyvédjének.
– …
– Lehet ez még ennél rosszabb is, Ábel.
– …
– Sokkal, sokkal rosszabb.
– …
– Mert most én kérdezem, aki voltaképpen a maga érdekeit képviselem, vagyis a megbízóm, akit maga megbízott, a maga érdekeit képviseli. Gondoljon bele: lehetne ennél rosszabb. És, már ne haragudjon, hogy őszintén kimondom: lesz is.
– Gondolja?
– Ábel, maga intelligens ember. Hogy a fenébe ne tudná, hogy ez csak a kezdet? Hogy lesz ez még rosszabb is?
– Reméltem, hogy nem lesz.
– Meg fogjuk könnyíteni. De ehhez kell a maga segítsége. Mindent el kell mesélnie, az első találkozástól kezdve.
– A… szexet is?
– Mindent. Majd az ügyvédjével összeállítjuk, mi az, ami lényeges.
– De hát senki sem gyanúsít semmivel, tanú sem vagyok. Nincs közöm az egészhez.
– Változhatnak a dolgok. Ezt hadd ne magyarázzam el még egyszer.
– …
– Maga fizeti az ügyvédje, illetve a mi órabérünket. Annyira nem áll jól anyagilag, ha jól tudom, hogy órákig kínlódjunk, mielőtt egyáltalán beszélni kezd. És nem csupán néhány órát fog tartani. De hát ezt maga is tudja.
– Kaphatok egy kávét?
– Bármit, Ábel. Mindjárt hozza a titkárnőnk.
– Nem túl jó érzés kiadni magam.
– De csak ez segíthet magán. Kettejükön.
Ábel
2016. július 3.
– Hahó! Van itt valaki? – szólalt meg a recepció előtt. Röhejesnek tartotta az egészet, hogy itt kell toporognia egy pult előtt, ahonnan mellesleg az egész Balaton látszik a hatalmas üvegablakon túl, és úgy kell viselkednie, mint egy vendégnek, aki első ízben jár Csopakon.
– Elnézést. Jó reggelt! – jött elő ijedt arccal a hátsó szobából egy fiatal nő, a kezében egy paksamétával. Ábel még sosem látta. – Éppen javában tart a reggeli – magyarázkodott. Ábelt nem nagyon érdekelte, hogy két munkakört lát el. – Van foglalása?
– Helénához jöttem – dörmögte mély hangján, és semmire sem vágyott jobban a kávé illatát megérezve a terasz felől, mint egy jó erős eszpresszóra és egy cigire. De már fél éve nem gyújtott rá, ezért nem is kávézott (micsoda hülyeség, gondolta, hogy a kettő együtt nyújtott élvezetet), aztán meg arra jutott, hogy egy pohár borral is jól elücsörögne azon a teraszon, dacára, hogy még kilenc sincs. De ugye a piával is óvatosabban kell bánnia.
– Igen? – kérdezte a nő. Kérdezte. Ábel jobban megnézte. Mi a szart nem ért ezen, hogy Helénához jött? Fiatal, vékony nő, magas, karót nyelt, hátul copfban összefogott, szőkére festett haj, csontos váll, műszempilla. Rühellte a műszempillát. Bár nem látott be a pult mögé, de lett volna egy fogadása arra, hogy a nő valami kerek orrú, ronda balerinacipőben van. Biztos formás a lába. A mosolya eltűnt. A pillák fel-le rebbentek.
– Igen – bólintott. A nő elbizonytalanodott.
– Mi… milyen Helénához? – nyitotta nagyra a szemét.
– Hofbauer lányához.
Remélte, hogy ennyi elég. Ha ez a nő nem tudja, kicsoda Heléna, akkor legalább a főnöke vezetéknevét csak ismeri.
– Ó. – Elpirult, és a telefon után nyúlt. – Mit mondhatok Hofbauer úrnak, ki keresi?
– A lányának szóljon.
Már bánta, hogy nem ő csörgött rá. Mióta dolgozik az öreg hülyékkel? Eddig az alkalmazottain nem spórolt ennyire. Persze mindig dünnyögött, hogy rövid a szezon, de amióta Ábel ismerte őket, tavasztól őszig, sőt még gyakran télen is dübörgött a csodálatos panorámát nyújtó étterem, a pincészetbe évek óta cégek foglaltak hónapokkal előre időpontokat a repipartnereiknek és a saját kollégáiknak, és a vendégház (ami felért simán egy négycsillagos hotellel) sem volt üres, legalábbis nyáron nem.
– Iiiigen… – A nő lázasan lapozgatott egy füzetben. Nyilvánvalóan ez az első munkanapja.
– Hagyja. Rácsörgök – legyintett Ábel, és előkotorta a zsebéből a mobilt. De még mielőtt benyomta volna a gyorshívót, gyerekhangokat hallott.
– Apa! Apa!
Mire odafordult, már szinte a karjában is volt két gyerek, és kacagva kiabálták tovább, hogy apa. A harmadik, a tini faarccal közeledett a recepcióhoz, látszott a fején meg a testtartásán, hogy vívódik, visszaforduljon-e, mosolyogjon, mit tegyen.
– Helló, srácok – ölelte a kicsiket, és rámosolygott a tinire. Az megvonta a vállát, de azért odavonszolta magát, és megállt előtte. – Anyátok?
– Készülődik – felelte a hétéves Vera, és újra átölelte Ábelt. – Lesz egy nagy táncos műsor a tévében ősztől, tudod? Énekelnek is. Ő tanítja a táncot.
– Aha – bólogatott. Hát persze, Heléna már megint valami tévés szarsághoz adja a nevét. Nem volt meglepve. Hol volt már a sikeres balett-táncos? Egy díva lett, hol zsűritagként jelenve meg, hol táncos műsorban szereplő celeb, cikkekkel a bulvárlapokban, a gyerekeikről fotókkal, nyaralási bikinis képekkel, gyereknevelési tanácsokkal, meg a hatalmas, púpos hátú vörös BMW-jével, fekete bőrülésekkel, amit valószínűleg az apja pénzéből vett, mint a keresetéből (bár ki tudja, mennyit fizet a tévé, gondolta), de azért ahányszor Ábel a kocsit meglátta, annyiszor hallotta újra magában Heléna két évvel ezelőtti szavait. Élhetetlen, lusta, vár valamire, ami sosem jön el. Alkalmatlan mindenre. Igen, talán ezt is hozzávágta.
– Gyere fel! – vonszolta kézen fogva az ötéves fiú, Márk. Dorina pedig a nyakába húzta a vállát, megrázta a hollófekete haját (amit, Ábel gyanította, festetett, tizenhat évesen!), és hagyta, hogy az apja puszit adjon a csontos arcára. Fekete pólóban és fekete farmersortban volt, sötétkékes-ezüstös rúzst viselt, a szeme tök feketére volt mázolva. Odakint harminc fok volt, Ábel el is gondolkozott, nem fog-e lefolyni az a sok festék a lányáról, aztán az is felmerült benne, hogy vakáció ide vagy oda, normális-e, hogy így néz ki a gyerek, és nem sokkal később még az is beugrott, hogy vajon meddig jutott a fiúkkal, hát ki tudja, talán szexelt is már. Talán rendszeresen szexel. Nem voltak illúziói. De egy kicsit reménykedett: azért csak odafigyel rá az anyja. Vagy, Helénát ismerve, talán nem.
Elindult a gyerekekkel a lépcső felé. Sokszor járt ezeken a lépcsőfokokon, évekig ő is itt vakációzott nyáron. Jött-ment, hol Pesten volt, hol itt. Mert megtehette. Vagyis, mint ahogy akkoriban sejtette, és később biztos is lett benne: nem tehette volna meg. De kényelmes élet volt, az biztos.
– Helló. Szabin van a fodrászod? – Heléna, bár látszott az arcán, meglepődött, hogy látja, de azért csak beszólt neki. Lájtosan szólt be, hozzá képest egészen szelíden, de szóvá tette, hogy a füle alá ér a haja. Farmersortban végződött az elképesztően hosszú, lebarnult és izmos lába, csak egy ujjatlan top volt rajta, az alatt pedig egy bikinifelső. Hosszú, krémesen barna, hullámos haja a válláig leért, olyan volt, mint egy bakfis. Gyönyörű testű, formás, izmos bakfis. Negyvennégy éves bakfis. Az arca és a dekoltázsa természetesen idén is egy-két árnyalattal világosabb volt, mint a teste, ez volt a mániája, a napsütés árt ennek a két területnek, na meg a kezének. Mániákusan kente 50 pluszos védőkrémekkel, a teste többi részét pedig, amikor csak kisütött, odarakta a napra. Hát sajnos, tette hozzá magában Ábel, jól is nézett ki, olyan harmincegy-kettőnek.
– Csak beugrottam – mondta válasz helyett. Heléna odasétált hozzá azzal a csábosan magabiztos járással, amit látva már a megismerkedésük napján szanaszét akarta dugni, és amitől mindig felállt a farka (ezt sajnos tudta is a nő), és adott az arcára egy puszit. Vaníliaillata volt. Majdnem megragadta a derekát, és átfutott az agyán, hogy már vinné is be az ágyba, az egyetlen helyre, ahol megértették egymást a tizenhét év alatt, de azért helyrebillentek a gondolatai, amint eszébe jutott például az az egy-két évvel korábbi konyhajelenet.
– Nem szoktál te csak úgy beugrani – nyugtázta Heléna.
– Dolgom van erre. – A gyerekei anyja racionális magyarázatot várt. Vagy inkább romantikusat, de erre bizonyos okok miatt nem kerülhetett sor. – Elvállaltam egy munkát, és pár emberrel találkoznom kell a környéken.
– Na jól van. Azt hittem, csak nincs hol laknod – mosolygott ártatlanul Heléna. Hát nem csoda, hogy vérnyomáscsökkentőt kell szednie, gondolta Ábel, bár az is átfutott az agyán, hogy az aznapit elfelejtette bekapni, pedig Heléna mellett ez nagy hiba volt.
Visszamosolygott. Néha egy komolyabb riposztot is bedobott volna, de az a sajnálatos helyzet, hogy ő maga Heléna lakásában lakott. Heléna egykori lánylakásában, egy garzonban. Merthogy nulla vagyona volt, leszámítva a mindenkori rossz állapotú kocsiját, a két farmergatyáját meg még néhány pólót, és a laptopját. Meg a nagyapjától örökölt órát, amin Heléna mindig röhögött. De lakást nem tudott felmutatni, valójában még egy béreltet sem, mert azt is fizetni kellett volna, ő pedig a körülmények furcsa összejátszása révén nem minden hónapban tudott volna bérleti díjat fizetni. Heléna azonban volt olyan kedves, hogy csak a rezsit kérte el. Azt sem volt egyszerű mindig összeszedni, és persze a gyerekei anyjának jóindulatán múlott, hogy meddig lesz egyáltalán hol laknia.
Mindig ez volt. Hogy vissza kellett fognia magát.
Néha, amikor otthon leült egy üveg borral, amit valamilyen sajtórendezvényen szedett össze, félúton arra gondolt, hogy Heléna úgyis vissza fog térni hozzá. A nők többnyire visszatérnek ahhoz, aki ismeri a titkos pontjaikat és ki tudja elégíteni őket. De amikor másnap felébredt, mindig tudta, hogy ez hülyeség, és kell a fenének Heléna meg a titkos pontjai és a bankszámlája. Kicsit furcsa gondolat volt ez Heléna lakásában, de zavarba ejtő módon még eme gondolatsor közepén is felállt néha a farka.
– Jó lenne tudni, maradsz-e hétvégére – szakította meg az elmélkedésben Heléna.
– Nincsenek hosszú távú terveim – vonta meg a vállát. Kiszaladtak a száján a szavak, de belül mosolygott. Tudta, hogy ezzel felbosszantja a nőt. Hogy neki az elkövetkező hétvége már hosszú távnak számít.
– Aha – bólogatott Heléna, és hátradobta a válláról a haját. Ábelnek le kellett vennie róla a tekintetét, mert annyira izgatta, ahogy kivillant a nő válla. Az nem lehet, gondolta, hogy már megint itt tart. Az egész életét a szex cseszte el, meg Heléna. Meg a vágyak, amik mindig rosszkor jöttek. Bolyong benne a vágy, aztán mindig rosszkor tör elő. – Azért eldönthetnéd.
– Tudod, mert most lesz az esküvő – mondta Vera.
– Nem esküvő – intette le Dorina. – Csak eljegyzés.
– Micsoda? – kérdezte szórakozottan Ábel.
– Hát anya esküvője – csicsergett a hétéves.
– Anya eljegyzése – javította ki újra a nővére, majd vágott egy grimaszt és elindult az ajtó felé. – Na én mentem.
– Te férjhez mész? Eljegyeznek?! – Ábel levegő után kapkodott, és magában arra gondolt, hogy a kurva életbe. Valahonnan beúszott az esküvőjük filmje a szeme elé, azzal a rohadt kínos pillanattal… Bárcsak visszaforgathatná az időt.
Heléna a padlót bámulta szinte a nyakába húzott vállal, aztán leeresztette a vállát és Ábel szemébe nézett. Egy pillanatra ellágyultak a vonásai, aztán beleharapott az alsó ajkába, a tekintete szigorúvá vált, és megszólalt:
– Már évekkel ezelőtt véget ért a házasságunk. Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, véget ért már kétezerkilenc augusztusában, amikor…
– Ne gyere folyton ezzel! – fojtotta bele a szót Ábel a kelleténél hangosabban.
– Vagy inkább kétezernyolc márciusban, amikor… vagy szeptemberben…? Vagy… soroljam a dátumokat? – nézett rá harciasan Heléna. Gyönyörű volt abban a korához egyáltalán nem illő topban, a seggét alig takaró farmersortban, a nyurga, meztelen lábával, a fantasztikusan izmos és szabályos testével, a lágy loknikban végződő hajával, az öregedni sosem képes arcával, de még a kicsit feltöltött szájával is. Ábel nemrég jött rá, hogy még a hialuronsavat is szereti a felesége, pardon, az exfelesége ajkában (amelynek létezéséről csak a nagyobbik lányuktól szerzett tudomást). Vagyis inkább imádta. Nem, nem imádta. Gyűlölte az egészet.
– Oké. Hát akkor legyetek boldogok, akárki is a szerencsés – pillantott el a nő háta mögött, ahonnan egészen ragyogó panoráma tárult a Balatonra. Micsoda felejthetetlen pillanat. – Nem alszom itt, nem jövök vissza – rázta meg a fejét, amikor a kijárat felé indult.
Persze a sors ezt is másképp akarta. Pont visszaérkezett az eljegyzésre, bár egyáltalán nem állt szándékában.
Az elszáguldás és a visszaérkezés között eltelt egy bő fél nap, elég volt egy jó bebaszásra és félig kijózanodásra, és arra is, hogy megismerje Blankát.
